|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tudor, Radu 1997. január 6.A legnagyobb példányszámú román napilap, az Evenimentul Zilei jan. 6-i száma a Ceausescu-rendszerre emlékeztető érvekkel támadta a kolozsvári magyar főkonzulátus újbóli megnyitásának tervét. Ion Cristoiu főszerkesztő Felelőtlen hallgatás címen Emil Constantinescu államfőt is vádolja, hogy hallgat erről a tervről. Cristoiu szerint Severin külügyminiszter budapesti látogatása annyira gazdag volt találkozókban, hogy "feltétlenül aggodalmat kellene, hogy kiváltson a román kormányban és államelnökségben". A lap szerint minderről a román titkosszolgálatnak lenne szava. Ugyanebben a számban Radu Tudor írását közölték a következő címmel: "A volt kolozsvári magyar konzulátust azért számolták fel, mert a magyar diplomaták kémkedtek és valutát csempésztek." A cikk szerint a konzulátus románellenes akciókat hajtott végre, széles körű információgyűjtést végzett, románellenes tevékenységre szervezte be a kolozsvári és erdélyi magyar értelmiség egyes vezető képviselőit, tiltott dokumentumokat csempészett ki az országból... /Szabadság (Kolozsvár), jan. 7., Népszava, Népszabadság, jan. 7./ Az Evenimentul Zilei megszólaltatta Ioan Serbanoiut, a Securitate, Ceausescu hírhedt biztonsági szervezete volt tábornokát, aki 1980 és 1988 között az UM 110 szervezet keretében irányította a kolozsvári magyar konzulátust megfigyelő 30 /!/ kémelhárító tiszt tevékenységét. A Securitate tábornoka szerint a főkonzulátus 16 alkalmazottjából 12 kém volt. A Romania Libera szerint a magyar konzulátus ügye alkalmat adott a nacionalisták fékeveszett támadására. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./2012. november 28.AD INFINITUMVarga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában Kérdezett: Sólyom István A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett. A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el. Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy. Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet? Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását. Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást? – Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett. A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.) A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett. Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.) Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát? – Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására. 2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.” A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak. – Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája. Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem? – Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt. A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek. Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására. Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet? – Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen. Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek? – A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának. Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra. A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”. Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken. A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak. 1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben. A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit. Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban. Mi történt a rendszerváltás után? - A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn. A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis? Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz? – Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak. A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak. A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel. Hogy kerül képbe a SRI? – 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra. A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13. És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam. Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom. A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám. Mi a SRI álláspontja a perben? – Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja. Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban. Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert? A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig? – A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva. Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet. Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni? – Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte. Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni. Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább? – Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat. Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával. Varga Andrea 1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta. Transindex.ro 2013. február 27.Vesztett az RMOGYKE az orvosi egyetemi chartaperbenAz egyesület fellebbez Vesztett a Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület abban a közigazgatási perben, amelynek célja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem chartájának módosítása a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakasza szellemében. Az egyesület jogi képviseletét ellátó dr. Kincses Előd kijelentette: fellebbezni fognak a megyei törvényszék döntése ellen, és tiltakozott az egyetem magyar professzorait ért sorozatos zaklatások miatt. Kincses Előd tegnapi sajtótájékoztatóján kijelentette, Tőkés László európai parlamenti képviselő megbízásából az Antena 3 tévéadó egyik műsorvezetője, a műsor egyik meghívottja, illetve a televízió tulajdonosa ellen indít kártérítési pert személyi jogok megsértése miatt. Dr. Kincses Előd ügyvéd a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nevében 2011 novemberében közigazgatási pert indított a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ellen, kérve a Maros Megyei Törvényszéket, hogy állapítsa meg az egyetemen a szenátusi választások semmisségét, arra hivatkozva, hogy a választások időpontjában az egyetem nem rendelkezett a Tanügyminisztérium által jóváhagyott, törvényes chartával. "A cél az volt, hogy végül kidolgozzanak egy szabályos chartát, az oktatási törvény 135-ös, a multikulturális egyetemekre és az anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakasza szerint. Amikor a pert indítottuk, kértük az összes magyar politikai erő támogatását. Felkérésemre Markó Béla, aki akkor miniszterelnök-helyettesként az oktatásért felelt, nem válaszolt, Kelemen Hunor úgyszintén nem. Az EMNT, EMNP és MPP is felsorakoztak a RMOGYKE mellett, utólag az RMDSZ is jobb belátásra tért, beléptek a perbe velünk. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség saját nevében lépett be a perbe. Az egyetem megkérdőjelezte a perbe lépők jogosultságát, illetve a felperes perképességét, valamint azt firtatta, hogy milyen érdeke lenne a charta törvényesítésében. A Maros Megyei Törvényszék 2013. január 21-én tárgyalta érdemben a pert, majd egy hónapnyi (!) fontolgatás után, február 18-án elutasította a keresetet és a beavatkozásokat" – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján dr. Kincses Előd. Hozzátette, az ítéletet megfellebbezik, amint az indoklást megkapják, a fellebbezés során pedig felhasználják a MOGYE rektorának, dr. Leonard Azamfireinek a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tett nyilatkozatait, amelyekben elismerte, hogy a szenátust 2012 februárjában törvénytelenül választották meg, hiszen nem létezett egy, a Tanügyminisztérium által jóváhagyott charta, mindebből pedig következik az összes későbbi döntés semmissége. "Szeretnénk elérni, hogy a »megfojtott« magyar tagozat újra életre keljen. A 2011. évi új tanügyi törvény 135-ös szakasza sok jogosítványt ad a három multikulturális egyetemnek. Míg a Babeş–Bolyain és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen sikerült a törvény szellemében elfogadni a chartát, a MOGYE-n nem, a magyar tagozaton az egyetemisták jelenleg is magyarul hallgatják az előadásokat, a gyakorlat pedig románul van, ami egy skizofrén állapot. A román nyelvet nem az orvosi egyetemen kell megtanulni, hanem a középiskolában, a MOGYE nem filológiai egyetem" – közölte Kincses. Zaklatják a MOGYE magyar tanerőit Az ügyvéd sajnálatosnak nevezte, hogy az egyetem vezetősége megpróbálja megfélemlíteni azokat a magyar tanerőket, akik azért küzdenek, hogy a chartában érvényesüljön a tanügyi törvény 135-ös szakasza. "Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament kisebbségi bizottságát tájékoztatta azokról a törvénytelenségekről, amelyeket Daniel Funeriu tanügyi miniszter követett el, és ismertette a MOGYE helyzetét, valamint a chartapert, illojalitással vádolták meg. A bírságot semmissé nyilvánította a törvényszék, ám a MOGYE fellebbezett, és továbbra is zaklatja dr. Brassai Attilát, akit önplágiumért is szankcionáltak amiatt, hogy rangos angol folyóiratokban angol nyelven megjelentetett dolgozata magyar nyelven is megjelent magyarországi, impaktfaktor minősítéssel azonban nem rendelkező tudományos kiadványban, amiből azonban semmi előnye nem származott professzori előléptetése során. Ez ellen is panaszt nyújtunk be a bíróságon. A MOGYE vezetése azoknak a professzoroknak a szankcionálását is elérte, akik dr. Szabó Béla professzort elkísérték Budapestre, arra az ünnepségre, amelyen Szabó Béla kitüntetést vett át a magyar államfőtől, Schmitt Páltól, ám aláírták a jelenléti ívet és fizetést vettek fel a szóban forgó időszakra. A Korrupcióellenes Ügyészség nem kezdeményezett bűnügyi eljárást, de 300 lejre bírságolta meg a szóban forgó hét egyetemi tanerőt. "A magyar államelnök általi kitüntetés emeli az egyetem presztízsét, ezt elfelejteni látszik a MOGYE vezetése. Kérdezem én, ha történetesen Sarkozy francia államfő tüntette volna ki a professzorokat, akkor is feljelentést tettek volna?" – tette fel a szónoki kérdést Kincses Előd. Harmincezer lejes erkölcsi kártérítés Tőkés Lászlónak Az Antena 3 La ordinea zilei című műsorában elhangzottak miatt indít kártérítési pert Tőkés László, akit Kincses Előd ügyvéd képvisel. Kincses elmondta, a február 8-i, Dana Grecu által moderált műsorban Radu Tudor politikai elemző Tőkés Lászlót a legnagyobb élő románellenes embernek nevezte. "Ezt a sértő kijelentést Dana Grecu tolerálta. Tőkés László személyiségi jogainak és emberi méltóságának megsértése miatt indít pert, és erkölcsi kártérítés címen 30.000 lejt kért egyetemlegesen Radu Tudortól, aki e nyilatkozatot tette, Dana Grecu moderátortól, mert szó nélkül hagyta, valamint az Intact Media Gruptól. Azt a Tőkés Lászlót illették e sértő szavakkal, aki kockára tette az életét a kommunista diktatúra megdöntéséért, akit Románia legrangosabb érdemrendjével tüntettek ki, és aki ugyanakkor a Székelyföld autonómiájáért harcol. Egy demokratikus országban elfogadott az ellenvélemény, lehet harcolni ilyen jogokért. Nem hiszem, hogy azok, akik a monarchia visszaállításáért harcolnak, románellenesek lennének" – jelentette ki Kincses Előd, hozzátéve, a kártérítésként kért összeget Tőkés László jótékonysági célokra fordítja. "Nincs zászlóverseny!" Kincses Előd újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, részt vesz a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, amely szerinte – ha nem hoznak be más helységekből leitatott, elkábított románokat – békésen zajlik le. Az RMDSZ elzárkózását és Markó Béla volt RMDSZ-elnök kijelentéseit, miszerint nem ért egyet az autonómiatüntetéssel, Kincses azzal magyarázza, hogy a szövetség igyekszik minél hamarabb kormányra kerülni, hiszen "az USL bárkája recseg-ropog". Ami Markó Bélának a magyar és a székely zászlóval kapcsolatos kijelentéseit illeti, Kincses szerint nem zászlóversenyről van szó, nem az a kérdés, hogy melyik van az első vagy a második helyen. "A magyar zászló magyar, a székely zászló székely. Nincs ellentmondás" – közölte az ügyvéd. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely), 2013. február 27.Bepereli Tőkés az Antena3 két újságírójátBepereli Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő az Antena3 hírtelevízió két újságíróját, Dana Grecut és Radu Tudort – jelentette be tegnap Kincses Előd, az EP-képviselő ügyvédje. Kincses szerint egy február 8-i adásban Tudor „a legnagyobb élő románellenes személynek” nevezte Tőkést. Kincses szerint ezt a kijelentést szó nélkül hagyta Dana Grecu műsorvezető, s ezáltal megsértették az audiovizuális média működését szabályozó törvény 40. paragrafusát. Kincses jelezte, hogy ezért a hitelrontó kijelentésért megbízta őt Tőkés László, hogy a nevében nyújtson be bírósági keresetet. Az ügyvéd szerint ezt a héten meg is teszi a bukaresti I. kerületi bíróságán. A politikus 30 ezer lej kártérítést követel a két újságírótól, valamint az Antena 3 televíziót működtető Intact Media Grouptól. Kincses szerint egy demokratikus országban joga van bárkinek az autonómiáért vagy az alkotmány megváltoztatásáért küzdenie, hiszen ha nem lenne joga, akkor például a monarchia bevezetése mellett érvelőket is „románellenesnek” kellene minősítenünk – érvelt az ügyvéd. Szabadság (Kolozsvár), 2014. december 5.Kit véd az igazságszolgáltatás?Kincses Előd ügyvéd tegnapi sajtótájékoztatóján érdekesnek nevezte, hogy az igazságszolgáltatás "a szekus generálisokat jobban védi, mint a miniszterelnököt". Ezt annak kapcsán mondta, ami abban a perben történik, amelyet Tőkés László indított az Antena 3, illetve Filip Teodorescu és Ioan Talpes ellen. Ugyanis a népesség-nyilvántartó hivatal két másik ügyben – amelyekben szintén Tőkés László volt a felperes, és Victor Pontát, illetve Radu Tudort és Dana Grecut perelte – nem kérte tőlük az alperes magánszemélyek adatait, ezeket az adatokat direkt a bírósággal közölte, illetve Victor Ponta esetében a Victoria téri idézés után ő maga közölte a válasziratban, mondta az ügyvéd. – Eléggé furcsa hozzáállás – jelentette ki –, nem tudom, hogy Tőkés László személyének szól-e, vagy pedig azoknak a szekus generálisoknak a védelmét szolgálja, akiket bepereltünk, hiszen Filip Teodorescu a Ceausescu-korszakban a kémelhárítás alparancsnoka volt, és Ioan Talpes néhány évig a külföldi kémelhárításnak volt a vezetője. Furcsa, hogy a szekus generálist jobban védik, mint a miniszterelnököt. A következőkben az Európai Emberjogi Egyezmény 6. szakaszát, valamint az Emberjogi Bíróság gyakorlatát idézte, amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatos jogvitában. Illetve, hogy a bírósági eljáráshoz fűződő jognak a hozzáférhetőség lényeges eleme. A beadványt október 3-án postázták. Ebben kérelmet fogalmaztak meg Filip Teodorescunak 30 ezer euró, Ioan Talpesnek 15 ezer euró és Mihai Gâdeának, együtt az Antena 3-mal, tízezer euró kifizetésére való kötelezésére vonatkozóan, mert a 2014. szeptember 15-i, A nap szintézise (Sinteza zilei) adásban azt állították Tőkés Lászlóról, hogy hazaáruló, Magyarország kéme, illetve hogy a magyar biztonsági szolgálat fizeti. – Természetesen azt is kértük, hogy ennek a hazug állításnak a cáfolatára kötelezzék A nap szintézise adást – tette hozzá Kincses, rámutatva, hogy a dokumentum, amire hivatkoztak, a Securitate irattárában van, úgyhogy tulajdonképpen törvényesen nem is lehetett volna előszedni, és arról szól, hogy Tőkés László egy elismervényt írt alá aznap, amikor a temesvári bíróság elrendelte a kilakoltatását, hogy húszezer lejt átvett, és isten áldását kérte az adományozókra. Az átadókról nem lehet tudni, kik voltak: az egyik meghalt, a másik eltűnt Amerikában, úgyhogy sose derült ki, hogy ez a Securitate beugratása volt, vagy lehallgatták Tőkés lakását. Kincses Előd szerint az egész "szekusművelet", így próbálták lehetetlenné tenni Tőkés Lászlót. Egyébként mind a Securitate Dossziéit Vizsgáló Bizottságnak, mind a Bukaresti Táblabíróságnak van egy olyan határozata, hogy Tőkés nem volt ügynök. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 22.Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatásA francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán. A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte… Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel. Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett". A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata Kincses Előd Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 10.Újrajátszási kísérletDecember 1., Románia nemzeti ünnepe. Két székelyföldi városban, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen román tömegek vonulnak fel, amelyek magatartása, viselkedése nem annyira ünnepi. Inkább kihívó, provokatív. A történet azonban valójában nem is itt kezdődik. November 30-án hajnalban „ismeretlenek” székely zászlóra cserélték a román zászlót Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál. Látni ugyan nem látta senki az esetet, s fénykép vagy semmiféle más bizonyíték sem támasztja alá, de az Agerpres állami hírügynökség állítja, hogy így történt, a rendőrkapitány megerősítette, a román prefektus elítélte az esetet, és a zászlót kicserélte. November 24-én tette közzé „meglátásait” a mostanig totális ismeretlenségben leledző Ninel Peia nevezetű PSD-s képviselő arról, hogy szerinte a Colectiv Klubban történt tragédiát szándékosan okozták azért, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Szintén november 30. az a nap, amikor ez az eszement gondolat végigsöpri a román sajtót. A román nemzeti ünnep kellős közepén aztán robban a „médiabomba”: hatósági bejelentés arról, hogy magyar etnikumúak igazi bombát akartak volna robbantani a kézdiszéki város főterén. Az ezt követő médiacirkusz és uszító hadjárat már szinte törvényszerű. Az ettől eltérő, disszonáns román hangok azok, amitől ez a történet különlegessé válik. Romániában a titkosszolgálatok aktívan befolyásolják a belpolitikai eseményeket. Éves jelentésében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékes vezetője mindig kitér arra, hogy milyen veszélyek leselkednek az országra. A székelyföldi autonómiatörekvések, bár sok román szerint is jogszerű követelések, mégis szerepelnek e veszélyek között. A SRI nyilvánosság előtt leszögezett célja – fogalmazott korábbi igazgatója, George Maior –, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”. Ebben a kontextusban is érdemes értelmezni a kézdivásárhelyi „meghiúsított merénylet” ügyét. Amelynek utóhangjai esetében is megfelelő szelektálással észrevehető egy tervezői szellem. Gondolok arra, hogy december 2-án, tehát a médiacirkusz másnapján a Voiculescu-féle Antena 3-hoz köthető Radu Tudor „újságíró, politikai elemző és katona” blogján egy olyan írás jelent meg az 1984-es sepsiszentgyörgyi „magyar szoborrobbantásról”, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a titkosszolgálatok” archív felvételeivel illusztrált. Ezeken az eddig még soha nem látott felvételeken jól látszanak a robbantás következményei: Mihály vajda szobrának megrongált alapzata és a robbantás áldozatának, a 12 éves, egyébként magyar Vaszi Jánosnak a darabokra szaggatott holtteste. 1984-ben, mint tudjuk, a „titkosszolgálatokat”, amelyeknek az „archívumához” ily könnyedén és éppen ekkor hozzáfért Radu Tudor, Szekuritáténak hívták. Az „elemző” tényként állapítja meg, hogy a hatóságok akkor „beazonosították” a robbantás elkövetőjét, egy „magyar szélsőségest”, akit azonban nem fogtak el, mert „Magyarországra menekült”. De vannak még érdekességek. Az állítólagos december 1-jei merénylő, Beke István elleni ügyben úgy tűnik, túl sok az elvarratlan szál, amelyet feltűnően sok román értelmiségi vett észre. A közismert román gazdasági újságíró, Moise Guran például figyelmeztette a SRI-t: a honi „terroristák” elleni „nagy hajszában” nehogy eltévesszék szem elől az igazi, Romániát fenyegető veszélyt, a korrupciót. De még mélyebbre hatolt a Cotidianul jegyzetírója, Lucian Gheorghiu. Neki többek között az tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi december 1-jei ünnepségen a katonai díszszemlén az egyenruhásokat egy 800–1000 fős román civil tömeg követte, amelynek tagjait az ország több részéből autóbuszokkal szállították a városba. Ezt a gesztust, mármint a „katonaság–felvonulók” párosítást provokatívnak értelmezi az író, aki szerint az esemény Mircea Duºa leköszönt nemzetvédelmi miniszter, egy, „az indulatait jól leplező ultranacionalista” hagyatéka lehetett. A szerző megállapítja, hogy a hatóságok által a Beke István-ügyben bemutatott részletek, bármennyire lebilincselőek, teljesen híján vannak a bizonyítékoknak, márpedig hasonló ügyekben ezek nem szoktak titokban maradni, lehallgatási jegyzőkönyvek szoktak bő lére engedve kiszivárogni, ezúttal azonban napok elteltével sincs semmi. Lucian Gheorghiu azonban még ennél is többet vél látni: egy igencsak aggasztó hasonlatosságot az 1990-es véres márciusi események felvezetése és lebonyolítása, illetve a mostani december 1-jei történések között. „Felmerülhet a gyanú, hogy december 1-jén 1990 márciusát akarták újrajátszani. Akkor a cél világos volt: a szekusok újrarendezése egy új intézménybe. És rögtön létrehozták a SRI-t. December 1-jén ismét előállították a puskaport: az »István-merényletet«. A többi hozzávalóval. De mi volt a mostani cél? Ezúttal a SRI-é” – fogalmaz Gheorghiu. Kérdésére, gyanítom, sokáig várhatjuk a választ. Rédai Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 2.Könyvlámpással CsíkszeredábanFerencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz. – Mikor kerültél a könyves szakmába? – 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz. – Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek. – Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással… – Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok? – A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá. – Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban? – Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft. – Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is. – A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is. – Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium? – Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival… – Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni? – Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem. – Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is. – Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek. – Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok. – Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos. – A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért? – Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük. – A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes. – Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is. Kozma Mária Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
